Nagyapám mint rendíthetetlen nyugalmú ember él az emlékeimben. Nagyon ritkán emelte föl a hangját, ha dühös volt, legfeljebb azt mondta: „Az iskoláját”.
Ha meglátogattam a nagyszüleimet, rendszerint ott találtam a műtermében, ahol vagy egy képen dolgozott, vagy éppen szerelt, barkácsolt valamit. Általában a Bartók rádiót hallgatta az ezüst Videotonon, zenekedvelő és zeneértő volt, a bécsi klasszikusok álltak hozzá a legközelebb, főleg az instrumentális zene - ha operát adtak, az időnként bosszantotta.
Egyszer, amikor meglátogattam a kórházban (negyedévenként be kellett feküdnie a Jánosba valamilyen rutinműtétre), mutatott nekem egy zenét a kismagnóján, hogy ha valamilyen zenével jellemeznie kellene magát, akkor az ez. Mozart kis g-moll, vagyis 25. szimfóniája volt, valószínűleg a harmadik tétele, de az is lehet, hogy az első. Ebben nem voltam biztos, amikor zenét választottunk a temetésére, de úgy emlékeztem, hogy keresgélnie kellett az elejét a kazettán, tehát nem azzal kezdődött a kazettaoldal, másrészt amikor meghallgattam a harmadik tételt, azonnal megjelent előttem nagyapám műterme, a képei, az antik sakk-készlete.
Nagyon jól tudott sakkozni, engem is próbált tanítgatni, bár 5-6 évesen nem mindent értettem. Egyszer tudtam neki véletlenül mattot adni vezérelőnnyel (vagyis a saját vezérét nem rakta föl a táblára), de ezt a mattot is ő vette észre, nem én.
Ha kettesben voltunk, nehezen tudtunk elkezdeni beszélgetni, kellett egy kis idő. Ritkán voltam vele hosszabb ideig kettesben, éppen ezért elég jól emlékszem minden ilyen alkalomra. Szerencse, hogy pont a halála előtt két hónappal egyszer még volt erre lehetőségem, mindig jártak a Fesztiválzenekar koncertjeire, de nagyanyámnak egyszer aznap este épp osztálytalálkozója volt, ezért én mentem el helyette.
Volt egy gyerekkori álmom róla, hogy mentünk valahova az utcán, és ha egy zebránál piros volt a lámpa, akkor elővett a zsebéből egy csavarhúzót, azt bedugta a lámpaoszlopba, és akkor rögtön nekünk váltott zöldre a lámpa. (Aztán egy idő után ez nem működött, a lámpák fellázadtak és azonnal visszaváltottak pirosra, és soha nem tudtunk átjutni.)
Ez az álmom csak félig volt találó, mert nagyapám nagyon becsületes és szabálykövető ember volt, távol állt volna tőle, hogy bármiben csalni akarjon a saját előnyére. Tőle tanultam a szabálykövetés méltóságát. Egyszer mentünk valahova hárman a Trabantjukkal, a Mechwart téri lámpánál leállt a motor, de nem indította újra. Nagyanyám megszólalt: „Motrod leállt. Nem zavar?” Nagyapám: „Oda van írva!”. Akkoriban vezették be néhány kereszteződésben a KI / BE feliratú lámpákat. Amúgy ős-autós volt, 18 éves kora (tehát 1938) óta volt jogosítványa, jól és biztonságosan vezetett. Ha bevágott valaki elénk és kérdeztem, miért nem dudál rá, azt mondta: „Nem szabad ok nélkül lármázni”. Ha nagyon felbosszantotta egy autós, legfeljebb annyit mondott halkan: „Apád füle”. Miközben azt mondta nekem, hogy minden autós hülye, ebből kell kiindulni. „Akkor te is hülye vagy?” - kérdeztem, de nagyanyám nagyon rosszallotta ezt a logikai okfejtésemet.
Az álmom viszont abban találó, hogy voltak dolgok, amiket másképp csinált, mint a legtöbben. És ez tetszett nekem. Például a gyertyát mindig kézzel oltotta el, nem szerette elfújni, mert akkor füstöl. A villamoson a menetiránynak háttal szeretett ülni, azt mondta egyszer, hogy ha meglát valamit, ami érdekli, akkor még tudja nézni, amíg távolodik.
És saját üdvözlési módot vezetett be az unokáival. Mi nem puszit adtunk egymásnak, hanem gyengéden összekoccantottuk a fejünket, eközben azt mondtuk egyszerre: „Ducc”. Autonóm ember volt, minden tekintetben.
A képeinek jellemzően utólag adott címet. Egyszer megkérdezte, melyik a kedvenc hangnemem, mondtam, hogy a B-dúr. Ezért lett az egyik képének a címe: Bergamaszka B-dúrban.
Utoljára pont a 79. születésnapján találkoztam vele, akkor már eléggé rosszul volt. Egy hónappal később halt meg a János kórház intenzív osztályán. Akkor már lélegeztetőgépen volt, papírral és tollal kommunikált nagyanyámmal. Elég jól ismerték egymást, nagyanyám már gyakran néhány betűből kitalálta, hogy mit akar mondani. Nagyanyám kicsit nehezményezte, hogy zsidó közösségekbe járok (ő kikeresztelkedett zsidó családban nevelkedett, nagyapám családja unitárius volt, de ők maguk nem voltak vallásosak), azt kérdezte nagyapámtól, nem lenne-e jobb nekem az unitáriusokhoz járni. Nagyapám annyit írt a papírra: „Csö”. Ami azt jelentette: csöbörből vödörbe. Ez volt az utolsó üzenete számomra. Utolsó szavait latinul írta, amelyek nem adtak ki teljesen értelmes mondatot, de olyasmit jelentettek, hogy megérkezett a parancs a meghalásra.
Én 18 éves voltam akkor. Éppen halála előtt egy héttel indult a zenei pályám (akkor volt az első olyan fellépés közönség előtt, amiért fizettek). Már pont nem érte meg, hogy ott lehessen egy fellépésemen.
Azt hiszem, sok dologban hasonlítottunk, de talán ugyanannyiban különböztünk is. Ami szerintem közös volt bennünk, az a vonzódás a természetességhez és idegenkedés mindentől, ami művi, mesterkélt, hazug vagy szélsőséges. Rendkívüli humán műveltsége volt (amilyen nekem sosem lesz, mert nincs hozzá türelmem), de távol állt tőle bármilyen sznobizmus.
A képei nekem egyszerre archaikus hangulatúak, miközben nagyon XX. századiak. A 40-es évek végén, amikor bejött a szocialista realizmus, ő jó másfél évtizedre abbahagyta a festést. Úgy nyilatkozott, hogy erre a festészetétől idegen szocreál jó ürügy volt, de valójában bizonytalan volt, hogy merre tovább. A festészet válságban volt, a korábbi funkcióját átvette a fénykép és a film, viszont a nonfiguratív irány nem érdekelte. Aztán a 60-as években folyamatosan talált rá a saját hangjára a bálványokkal, amit következetesen vitt tovább. Az utolsó alkotói korszakában élénkebbek lettek a színek, vidámabb a hangulat. Azt mondta egy interjúban, hogy öreg korára elérkezettnek látta az időt, hogy megfiatalodjon.